[40. rész]

Mindenkit Üdvözlök!
A mai résszel egybevéve a történet már az utolsókat rúgja. Katherine utazása hamarosan a végére ér, és talán örökre. Vagy örökre egyedül marad. Ezekre a kérdésekre pontosan 2 rész múlva megtudjátok a választ.
Jó olvasást!
Cleo F.

**********

Jaj ne! - gondoltam feleszmélés után.

Egy kis cellában találtam magam. Szűk falai egymáshoz préselődtek, sötétség, kosz, dohos szag vett körül. Szédültem. Az altatógáznak a mellékhatása gyötört, kínzott.

- Kat!

Meglepődtem, mikor egy férfi test közelebb bújt hozzám.

- Mac? - megbizonyosodás gyanánt azúrkék szempárjába bámultam. A félhomályban tökéletes bőrén gondterheltség ült, komolyság, és halálos bátorság. Öregebbnek tűnt, mint valaha. - Mi történt? - utaltam a helyre.

- Elhurcoltak minket.

- Hová?

Tudtam a választ, mégis egyfajta reményt adott, hogy megkérdezhettem.

- Nem tudom.

Ijesztő csend telepedett meg közöttünk. Remegtem. Mac féloldalasan átkarolt, mellkasára húzott, apró puszit nyomva a hajamba. Nem mondta azt, hogy: "Semmi baj!", vagy "Minden rendben lesz!". Nem. Tudta, hogy itt mindennek hamarosan vége lesz.

Az én hibám.

- Az én hibám - mondtam ki hangosan.

- Mi?

- Az én hibám - pattantam fel a koszos kőről, hogy ideges köröket rójak a szűk helyen. - Nem lett volna szabad kikezdenem veled!

- Katherine...

- Belerángattalak!

- Hagyd abba - parancsolt rám.

Nem is foglalkozva vele, hogy megnyugtatni próbál, megvadult, ketrecbe zárt állatként jártam fel és alá.

- Meg fognak ölni.

- Ne mondj ilyet!

- RUGÓ MEGÖL, NEM ÉRTED? - sikoltottam rá, ami ha nem lett volna elég ahhoz, hogy felállásra késztessen, saját hajamba kapaszkodtam, amitől bárkinek rémisztő lehettem volna.

Ha látnak.

- Maradj higgadt, bébi!

- Higgadt? Higgadt!? - csempésztem éles cinikusságot a hangomba.

Kék szemei sütöttek a lángoló dühtől.

Pont ő oktat ki engem?

- Azt akarják, hogy kikelj önmagadból! Hogy becsavarodj.

- Nem kell ezt tenniük! Meg akarnak ölni. Kínozni fognak - kapkodtam a tekintetem. - Végem.

Végem.

Hisztérikus voltam. Minden sarokban azt lestem, nem bukkan-e fel valaki késsel, machetével, vagy fegyverrel.

Kiborultam.

És az apám? A bátyám?

- Katherine! Gyere ide! - kérlelt magához hívogatva.

Várt. Nem mert közelebb jönni. Azt akarta, hogy én menjek, és ne fordítva.

- Mac én...

- CSENDET! FOGJÁTOK BE!

Megrezzentem.

Észre sem vettem, fel sem tűnt, hogy valaki van a cella előtt. Egy félelmetes szempár lebegett a kis rés mögött. Az egyik üvegesen szürke volt, a másik mély barna, szinte vörös. Egy gépfegyvert igazgatott a vállán. Ahogy megfordult, a kinti világosság a tetoválására vetődött.

Vérengző.

- Egy helyre hozhattak - nyeltem nagyot. Mac kétségbeesetten próbált lenyugtatni. Vészesen nyugodt voltam. Mint egy meglőtt vad. - A Vérengzők főhadiszállására.

Megcsuklott a hangom.

Istenem, ez lesz a koporsóm!

- Nem engedem, hogy megöljenek! Gyere!

A földet pásztáztam, miközben Mac elkapta a derekamat, hogy eltámogasson a cella legtávolabbi sarkához. Leült, és magával húzott a padlóra.

Nem akarok meghalni. Élni akarok!

- Ki kell jutnunk innen - morogtam. - Meg kell szöknünk vagy...

- Csss! - csitított. Komoly ábrázattal mutogatott az őr felé.

Bólintottam.

- Nincs kiút - kókadt le a feje. - Kerestem, amíg aludtál.

Így lenne vége? Azok után, amit ketten átéltünk... az anyja, az apám és a bátyám... gyászolniuk kellesz?

Elé másztam, a szemben lévő falhoz, hogy kinyújtózzam.

A lelkiismeretem tiszta - mondtam magamnak. - Semmit nem bántam meg, amit tettem. Nem fogok imádkozni, sem gyónni Mac-nek, fohászkodni senkinek. De egyvalami kimaradt a listáról.

- Mac! - a fiú felemelte fejét, abbahagyva a semmibe meredést. - Szeretlek.

A kék szempár gigantikusra kerekedett. Hitetlenkedés, elborzadás ( a jó fajtából ), új erő lüktetett bennük. Libabőrös lett. Sok olyasmit hallottam, hogy ha ezt kimondjuk, minden megváltozik. Nem tapasztaltam egy parányi változást sem. Szótlanul hátrabillentette fejét, és erősen törni kezdte a fejét valamin.

Apró mosoly ült meg a szám sarkában.

*****

- Kifelé!

A fény beterített minket.

Elaludtam volna?

- ÁLLJ MÁR FEL! - ordítottak rám közelebbről, megtörve a varázst, ami a sajátos kis buborékunkban magával ragadott. - Kis ribanc - sziszegték utólag.

Kinyílt a szemem, a még álmos szemem és fáradt testem, ami kényelmetlen pozícióban volt alvás közben, sajgott, mikor felrántottak, felállásra kényszerítve. Kitéptek Mac karjaiból, szó szerint.

- Hé! - kelt fel az ordítozásra Mac. - Engedd el!

A hátam mögött nem láttam, mi folyik. A szívem a torkomba ugrott. Egy tompa ütést hallottam, és csak reménykedtem, Mac ütött, és nem pedig őt. Idő közben egyre tovább ráncigáltak a poros földön, még akkor is, mikor a térdemre borultam. Folyamatos kiabálás, rám szegezett fegyvercsövek vettek körbe.

Úgy éreztem, most kell igazán erősnek maradnom.

Nem vagyok büszke a hisztis kikelésemre, de mintha az szabadított volna meg attól a negatívumtól, amitől megőrülhetek. A tisztán látás adottsága fogadott örökbe.

A Vérengző, aki értem jött, maga előtt vezetett. Felemelt állal lépdeltem a folyosón, és mentem, amerre mondta. Hol balra, hol jobbra tértem le. Mindenhol Vérengzők álltak, talpig feketében, tetoválásaikkal, és azzal a tipikus nézéssel, vicsorgással, amire mintha tanították volna őket.

Mást azon kívül mind tanítottak.

A Vérengzőket gyermekkoruktól fogva elzárják a civilizációtól, bezárják őket egy helyre, ami a kiképző nevet viseli, távol a hegyekben, a hidegben, és mint a spártai gyerekeket, gyilkolásra nevelik. Mindezt vadállatiasnak tartottam, de kétség sem fér hozzá, hogy ezzel a legjobb, leghűségesebb katonákat lehet kiképezni.

Megcsóválta a fejem.

Az ütés csattanásának hangja szaladgált a fejemben. Nem gondolhattam arra, mi történt Mac-kel. Bármi is jön, kurvára nem szabad hibáznom. Egy kihallgató szobába vezettek, vagyis egy olyanba, ami a rendőrségi kihallgató szoba tökéletes mása volt. Több fokkal emberibb volt, mint az a büdös, orrfacsaróan bűzös lyuk, amibe bezsúfoltak.

Leültettek egy székre, hátam mögé fogták a kezem. - Ez fáj.

- Helyes - kuncogott a Vérengző.

Hamarosan kattant rajtam a bilincs. Az ajtó bezáródott a pasas mögött. Egyedül maradtam, körülbelül öt percre. Gyorsan átpörgettem a fejemben minden lehetséges szabadulási lehetőséget, csakhogy nem jutottam egyről a kettőre. Az első pedig a halál volt maga. Élve nem juthatok ki innen... kevés rá az esély.

A védett, hangszigetelt szobában az előttem nyúló asztalon, és másik két széken kívül nem volt semmi. A sarokban vöröses fénnyel izzó kamera vett, mögötte biztos egy csapat Vérengző veri magát, vagy röhög rajtam.

- Anyátok - artikuláltam.

Kihúztam magam, nagy levegő vétel után megpróbáltam visszanyerni a lelki jelenlétemet. Akkor is rezzenéstelen maradtam, mikor az ajtó újból kinyílt, ezúttal több cipő kopogással, mint egy. Keresztbe fontam a lábaimat, elégedetten néztem, hogyan foglal helyet velem szemben az ős ellenségem.

Vadul borzos, szőke hajához méregzöld szempár villogott, gyilkos higgadtsággal, izgatottsággal. Öltönyében kényelmesen elhelyezkedett a széken, feltett térdére támasztotta könyökét, hogy maga előtt összefűzze az ujjait. Porcelán bőre fehér, sápadt maradt az erős, több wattos fény alatt, rózsaszín ajkai gömbölydeden préselték össze a másikat, majd undorítóan felgörbültek.

- Vipera. Mennyire boldog vagyok, hogy itt vagy!

Hamis mosolyt villantottam rá. Az őrsége megfeszült, de Rugó lazán intett a mögötte álló öt embernek. Lapos oldalpillantással egy izzadt, ideges alakot véltem felfedezni a másik széken.

A kaszinó tulajdonosa volt, amit kiraboltunk, és a kocsik tulajdonosa, amiket elemeltünk tőle.

Idegesen, ritmusosan dobolt az asztalon.

- Hagyd abba - szólt játékosan Rugó. - Nem illik ezt a vendég előtt!

Motyogott valamit az orra alatt, amit nem értettem.

- Emlékszel rá, Vipera? Ő Denise Avaer. Bocsáss meg neki a... kellemetlen viselkedésért, de van vele egy lerendezetlen számlád.

Ekkor felemelkedett, rácsapott az asztalra, hogy az arcomba hajolva kiabáljon. - Megloptál te kurva!

- Uralkodj magadon! - rántotta vissza Rugó mosolyogva. Denise nem mosolygott. Hunyorogva vizslattam. - Nemsokára megkapod.

Megkapja? Mit?

- De...

- Hallgass! Beszédem van a hölggyel! Nem igaz?

- De még mennyire - bájologtam színészi tehetségemhez híven.

Legszívesebben remegtem volna a széken, mint a kocsonya, ebben a percben azonban nem tehettem meg. Ellenségeim figyelmének kereszttüzében voltam.

- Nos, drága Vipera. Tisztában vagy vele, miért vagy ilyen helyzetben. Igaz?

- Miért?

- Mert Vadász lánya vagy. Azé a férfié, akit a világon a legjobban gyűlölök - szemében nem ingott meg a higgadtsága. Az esze a helyén volt, ez horrorisztikusabban hatott rám, mintha ordítana, mint Denise. - És, - emelte fel egy pillanatra az ujját - szervezkedtél ellenem, megtámadtál minket többször is. Hűséges, jóra való embereim vesztek oda miattad. Az ázsiaiak bizalma megroppant irántunk.

Honnan tudja?

- Bizony, tisztában vagyok vele, hogy a terv a te szép kis fejedből pattant ki.

A combjaimat feszülten szorítottam össze.

- Büszke vagyok rád. Komolyan! Apád helyett is. Jake meg... Ó, a drága bátyád pedig hibátlanul végrehajtotta a küldetést.

A tekintetem megkeményedett.

- Mert azt parancsoltam. Nem tehetett róla.

- De, drága Vipera, tehetett. Az ő keze jelentősen benne van a dologban, sajnos kis csillag, te nyakig a szarban vagy.

- Ölj meg, ha akarsz. Kínozz, ha akarsz. Ez sem elég ahhoz, - halkítottam le magam - hogy felérj az apám mellé.

Rugó felhúzta az orrát, grimaszolva egyet.

- Igazad van, - folytatta kis idő után - nem fogok. A haláloddal viszont térdre kényszeríthetem magam előtt. És akkor nem állíthat meg senki. Te főleg nem.

- A halálom sem fogja őt legyűrni.

- Igazán?

- Kettőnk közül kit csinált erre a világra?

Rugó felnevetett, mély, férfias hangján. Végignéztem rajta. Vonzónak sosem találtam, és sosem fogom. - Igen, jogos. Egy próbát azért megér.

Csettintett egyet, mire két Vérengzőn kívül három távozott. Zavarodottan ráncoltam a homlokomat. - Mit akarsz tőlem?

Vállat vont.

- A tiéd.

Hirtelen Denise lendült elém, hatalmas pofon csattant az arcomon. Ez segített abban, hogy felébredjek.

Én leszek az övé. Bosszút állhat rajtam, azért, amiket tettem.

- Te kis kurva - morogta, lelökve a székről. A térdem fájdalmasan ért a padlóhoz, kis híján orra estem. A fekete hajú pacák cipőjének orra szemem előtt dudorodott, övcsat kapcsolódott ki. A fekete hajú férfi megragadta a hajamat. - Most szépen fizetni fogsz!

Küzdöttem. Küzdöttem, ahogy tudtam. Elbuktam. Nem voltam elég.

Hiába haraptam őt, tudtam, annál tovább fog tartani. Senki nem tett semmit. Végignézték a szenvedésemet a szobában lévők, és a kamera túlsó végén lévők is, és nevettek.

Mindannyian nevettek rajtam.

*****

Piszkosnak éreztem magam. Végtelenül koszosnak.

A cellába esve hason végeztem. Képtelen voltam magamhoz térni.

Undorodom magamtól.

- Kat! Mi történt?

A sötétben éreztem magam körül a támogató ölelést. Kerültem az őszinteségét, hiszen én magam hányok a történtektől, ő miért ne? Legalább tudtam, hogy jól van. Pillanatnyi felmérés után láttam, hogy az ütés nyoma a homlokának oldalán éktelenkedik. Még egyet fordult a gyomrom.

- Kat...

- Rugóhoz vittek. És ott volt Denise...

- Denise?

- A kaszinó tulajdonos - suttogtam szárazan, mint egy zombi. - Ő is Vérengző.

- És? Kat, ne mondd... Azt ne mondd...

Erősen magához szorított, mint még soha. Egy rángatható bábuként omlottam jó illatú ruháinak anyagára.