[42. rész]

Drága Tolvajaim!
Egy napon, pontosan 2013. április 28-án kipattant egy ötlet a fejemből, és nem is tervezve, mi lesz a vége, vagy bármi, megnyílt ez a blog, a bloggerben "papírra" vetettem a Tolvajok Királynője első sorait. A mai napon pedig hivatalosan befejeződik a történet. Nagyon köszönöm, hogy velem tartottatok, a kisebb-nagyobb szüneteken, hullámvölgyeken is át. Olvassátok hát az utolsó részt, amit minden olvasónak ajánlok!
Cleo F.

**********

Ujjaim erősen szorultak a telefon köré, furakodóan bámultam magam elé, az előttem lévő kék huzatos székbe. Percek teltek el, mire fuldokló hangomat elhagyva egyszerű, hétköznapi hangszínt megütve támaszkodtam meg a szék karján. - Hogy?

- A Vérengzők betörtek hozzájuk. Mac volt... a főnök. Az a tetű... - hosszasan káromkodott, míg bennem minden elhalt, ami ezelőtt vidámságra adhatott volna okot. - Cody és Phil vele voltak. Azt beszélik, egyből hozzá mentek, hogy beajánlkozzanak.

- Ezt nem hiszem el - nyögtem.

- Pedig így van. ŐK végeztek mindenkivel. Lemészárolták valamennyiünket a csapatból.

Az apám halott - tudatosult bennem némi feldolgozási idő után.

Gyászosan sóhajtottam.

- Úton vagy?

- A megbeszéltek szerint.

- Jake... Ha valami baj történne...

- Ne, Katherine!

Hajthatatlanul felhorkantam. - Hallgass meg! Te maradtál nekem. Egyedül. Szeretlek, bátyus. Bármi legyen. Tudom, te sosem szúrnál hátba - zokogtam, úgy, hogy a bátyámnak sem tűnt fel.

Letöröltem a kiszökött öt-hat könnycseppet.

- Szeretlek, Katy!

- Találkozzunk, ahol mondtam.

- Ott leszek. Pontban. Ha többet kések tíz percnél, meghaltam. Akkor menj, menekülj. Képes vagy túlélni!

- Rád is vonatkozik ez. Tíz perc!

- Tíz perc.

Letettem.

Magam előtt kulcsoltam össze ujjaimat, felszálláskor folyamatosan az lebegett előttem, hogy épségben megérkezzek Európába...

*2 év múlva*

A tenger tiszta vize a homokos partot mosta. Nyugodt volt. Pont úgy, mint én, a bizonyos vihar felbukkanása előtt.

Életem egyik kudarca személyében. Mac Grey.

A cigimbe szívtam, Portugál házam lépcsőjén üldögélve, ami közvetlenül a parton feküdt, távol az őrült, forgalmas helytől. A füst gomolyogva távozott, a sötétkék éjszakai lepelbe kanyarogva. A kellemes szélben hajlongtak a pálmafák, ingemmel együtt, ami alatt zöld fehérnemű lapult. Lassan felemeltem az italomat, nagyot húzva rajta, aztán visszatettem magam mellé.

A nyugalom mindig ideiglenes. Mint minden más az életben. Jön, és megy. Időbe telt, míg véglegesen megrögzült bennem, habár gyerekkoromtól tudom ezt. A nikotin felüdülés érzését hozta el belém.

Azt hinnénk, a tragédiasorozat után, amikre egyedül az apró hegek emlékeztettek a lábamon, nem jöhetett rosszabb. Akkor azoknak mind tartozom egy kis beszámolóval.

Ahogy betettem a lábam Európába, tudtam, folytatom, amit eddig csináltam. Nem adom fel a bűnözői életet. Miért tenném? Ehhez értek, ebben utazom, sosem lehet belőle kiszállni.

Így van rendjén a dolog.

Ráadásul sokan az eltiport, megalázott egykor nagy, dicső Vadász örökségét kell folytatnom, a bátyámmal együtt. Európába kerülve nevet változtattam. Kapcsolataim nagy része nem pártolt át a Vérengzőkhöz, Christian, a volt barátom sem. A vadbarmok átvették apám, ezáltal az én helyemet mind Vegasban, mind ahol tudták. Bekebeleztek mindent.

Hamis iratokkal, új névvel, tiszta lapra, új életre vágytam. Felismertem egyhamar, ez sosem teljesül. Az vagyok, aki vagyok, maradok, amíg meg nem halok. A bátyám szintén. A közelben vett házat, a parton, szóval körülbelül húsz perc séta a homokban, és már ott vagyok. Én, mint Regina O'Sean élek itt. A szükséges nyelvtudással rendelkezve kiépítettem azt a drog/embercsempész/bérgyilkos birodalmat, amit apám tett annak idején az Államokban.

A társam Jake. Egyértelmű. A bátyámat nem vakítja el a fény, a csillogás, a pénz, sem a nők... Egy nő sem lopta be magát az ő jégszívébe, ahogy az enyémbe se egy férfi.

A higgadtsághoz szerelem nélkül kell maradnunk.

Az a rohadék... Az új házat rendeztem be éppen, mikor az itteni híradó bejelentette, hogy keresnek egy bizonyos nőt, aki felelős több Vegasban történt rablás miatt. Előkerültek bizonyítékok, az Amazonas Medál ellopásában, amik ellenem szóltak. Mac átadta Ramireznek az üveget, amin a nyálnyomom rajta volt, sőt, vallomást tett ellenem. Előkerült a medál abból az üzletből, ahová beadtam, zsíros lóvéért. Szerencsére a bolttulajdonos túl hülye volt, hogy az eladáskor felismerje, és a hírekben sem hallott még róla akkor.

A kamerái nem vettek fel, így a világszintű semmit nem érő hajkurászáson kívül nem értek el lófaszt sem.

Két éve egy helyben vagyok. Senkinek nem tűnt fel.

Elnyomtam a cigimet, nagy sóhajokkal iszogatva a jó levegőben. - Apám vigyáz rám.

És holnap... a rendezvényre, amire hivatalos vagyok, meghívtak valakit.

*****

Kisimultan, minden feszélyezés nélkül forogtam a vendégek között. Kerestem azt a személyt, akire egész este vártam. Úgy tűnt, nem is jön el.

- Regina - szólítottak gúnyolódva.

A nagy terem szélén, a vendégektől ritka helyen végre találkoztunk. Szinte semmit nem változott. Pimasz, játékos vigyor terült el rajta, szemei azúrkéken csillogtak, fekete haja félig hosszan meg volt hagyva. Férfias lett. Állán borosta pelyhesedett, testesebb, vonzóbb lett, mint mikor utoljára láttam. Bűvkörébe keveredett a vészjósló kisugárzása, a tipikus rosszfiúság, hatalom.

- Még mindig Katherine. Tudod, álcázásra szorultam.

Hunyorogva felkuncogott.

Háta mögött felbukkant Cody, és Phil, lazán iszogatva a pezsgőjüket, talpig ünnepélyesen, öltönybe burkolva, holott belül mindketten rohadtak. - Micsoda meglepetés - szűrtem fogaim között, grimaszolva. - Kíséret. Nekem is vannak csicskásaim.

Támadásba lendülésemet észlelve a szintén öltönyös, higgadt, valószínűleg nyeregben, fölényben érző Mac felemelte kezeit a zsebéből. - Hó! Lassíts. Menjetek - intett.

Annak idején az enyémre, most az ő szavára teljesítettek parancsot, mindvégig sajnálkozó, bűnbánó, de lenéző, megvető pillantásokkal. Kettesben maradtunk.

Elégedetten mért végig, erősen maga mutogató, vörös ruhámban. Végignyalta ajkait, és rám villantotta ellenállhatatlan, ártatlan, kisfiús mosolyát, mely egyáltalán nem váltotta ki belőlem az azonos érzéseket. Mosolyt igen. A szánalmas fajtából.

- Dögös vagy.

Lenyeltem a pezsgőmet. - Mit ne mondjak, te is megszedted magad abból, ami az enyém, és Vadászé volt.

- Igen, tudod... az élet egy játék. Az erősek maradnak. A körforgásban kiszelektálódnak azok, akik nem ebbe a szakmába valóak.

- Szóval, felülmúltad a mesteredet. Azt hiszed! De hidd csak - biccentettem. - Annál váratlanabbul ér a támadás.

- Egy ilyen amazontól, mint te, attól, akit magamra haragítottam nagyravágyásommal sosem ér váratlanul.

- Fogadjunk?

Fehér fogai reflektorként világítottak.

- Meg tudnálak ölni. Körbe vagy véve.

- Te is körbe vagy véve az embereimmel, akik mostanra a tieidre tapadtak. De nekem nem kell hozzá más segítsége, puszta kezemmel tépnélek darabokra.

- Hm - hümmögött. - El is felejtettem, mennyire szexi vagy. Jót tett neked a napfény, különösen a bőrödnek, meg a hajadnak.

- Más is jót tett nekem.

- Akkor köszönettel tartozol.

- Köszönettel? A régi szép időkért? A megalázásokért, amiket miattad kaptam, viseltem el? A veszekedésekért, amiket lefolytattam miattad a családommal? Lásd be, ez képtelenség. Te sem gondoltad komolyan - ciccegtem, félig elpusztítva a pezsgőt poharamban.

Szigorúan pillantott rám, elsötétültek íriszei, mint a pillái, feketék lettek, aztán újból bazsalygott nekem.

- Igazad van. Én vagyok az, aki megköszönheti, mennyire ostoba voltál, és adtad kezembe magad, az életed, a vágyaid, az álmaid, a jövőd, a tapasztalataid, meg a hatalmad. Köszönöm, Vipera. Nélküled, még mindig senki lennék.

- Most is az vagy. Élősködő. Elvetted, ami az enyém. Vagyis, - javítottam magam - uralkodsz rajta, amíg vissza nem szerzem.

- Jobban virágzik a birodalmam, mint valaha. Rugóra sincs szükségem, őt csupán a hűség miatt hagyom magam mellett.

- Hűség? Ismered te, mit jelent a szó? Tanuld meg, mit jelent, és akkor dobálózhatsz vele.

Izmai megfeszültek, zavart mosolya attól még rajta maradt.

- Hozzám kellett volna hűségesnek lenned.

- Akkor itt járnék?

- Nem tudom. Talán itt, ahol most állok - piromkodtam. - Mellettem. Mi lehetnénk Európa királyai.

- Hallottam rólad. A terjeszkedéseidről. Angliába is bejutottál, na meg Ausztráliába, Ázsiába... Afrika egyes részeibe.

- A hazám következik.

- Igazán? Nos, - fintorgott - arra készültem, hogy üzletelek veled.

- Mi akadályozott?

- Meggondoltam magam. Veszélyes ellenfél vagy.

- Igen. Ezt a kezdetek óta tudod. Én meg sosem tekintettelek ellenségnek... tudod meddig.

Felnevetett. - Hát persze. Hogyne tudnám! Azon az estén őrülten szerencsés éjszakám volt. Először egy gyönyörű nő mártotta belém magát, aztán megöltem a maffia legnagyobb alakját... és megszabadultam volna a lányától, ám ő kitartóbb, mint gondoltam.

- Te meg pofátlanabb, mint én gondoltam. Fekete Özvegy kihasznált.

- Tudom. Meglépett pár százezer dollárral nemsokkal később. Az embereim keze által szép halált halt. Az előttem lévő barátja, Piranha, neked köszönhetően milliomos.

- Igen. Emlékszel? Meséltem, hogy az előtt az én pasim volt. Visszatáncolt hozzám. Előbb-utóbb mindenki rájön, minden szempontból én vagyok az, akire szükségük van.

- Vettem a célzást - kacsintott. - Bár koránt sem igaz. Te... nem lettél volna jó ahhoz, hogy velem legyél.

Elkomorult. Beszélgetésünk alatt először hullott le róla a maszk, vetült fel a padlót bámuló, szégyenlős, és zavart srác, akibe beleszerettem. Menthetetlenül, halálosan. És akiben egy életre csalódtam... álmokat tört, a szívemet, a lelkemet. Őszintén mélyült el barna szempáromban.

- Romlott voltál, romlott vagy. Akkor sem érdemellek meg. Te jobbat érdemelsz, mint én.

- Nekem tökéletes voltál. Ahogy voltál, két éve - játszottam nyílt lapokkal.

Már úgy is mindegy.

Egy aprócska mosoly ült szája sarkában, majd nyomban eltűnt. Kivette zsebéből egyik kezét, szórakozottan, megbabonázva kezdte kibontott hajamat a fülem mögé tűrni. A kőbe burkolt szívem alatt megmozdult egy rég elfeledett, halott érzelem... Vonakodva beletemettem tenyerébe arcomat, ezt felfogva elhúzódtam.

Megköszörülte torkát, visszamélyesztette zsebeibe markát, csalódottabban, mint vártam.

- Majdnem ugyanilyen körülmények között találkoztunk - nézett szét a teremben, hosszas megfontolás után szóba elegyedve megint.

- Igen. Ennek ellenére teljesen máshogy váltunk el.

- Ja - kuncogott.

- Egyszer megöllek.

- Vagy előbb én téged - villogott rajta a kihívás, büntetlenül, bátran nézett a szemembe.

Kihúztam magam. - Akkor ezt eldöntöttük.

- Katherine ha... Ha legközelebb, egy nap találkozunk, valamelyikünk meghal. Szépen, vagy nem szépen, meghal.

- Igen. Így lesz.

- Khm. Várom azt a napot, amikor újra láthatlak. És utoljára.

- Számból vetted ki a szót.

Mielőtt elléptem volna, a karom után nyúlt, derekamat ölelve fél karjával magához vont. Nagyot szippantott a hajam illatába, a bőrömébe, a parfümömébe... ugyanezt tettem. Az ölelés idegen volt, mintha nem is ismertem volna.

Mert tényleg nem ismertem. Nem tudtam, ki ő. Az a Mac Grey, inkább meghalt volna, minthogy igent mondjon Rugónak. utólag visszagondolva, egy illúzió volt.

"(...)- Üdvözlöm, hölgyem!Lefagyottságomból gyorsan ébredve, én is félmosollyal reagáltam.
- Jó estét! Sajnálom, kissé... figyelmetlen vagyok!
- Észrevettem!
- Elvakított a sok pompa!
Fehér, tökéletes fogai kivillantak farkasmosolyából.
- Ahogy engem is a magáé!
- Ön bókol, és flörtöl velem?
- Igen, Miss...
- Ambrose! Szólíts Katherine-nek! És tegeződjünk, ha kérhetlek! Nem vagyok olyan öreg!
- Köszönöm a bizalmadat, Katherine! - lehajolt, kézfejemre mindent elsöprő csókot nyomott, alig érintve a bőrömet, ezért annál inkább lázba hozott a forró ajkak finom körvonala, izgató, alig súroló érintése(...)"

Első találkozásunk emlékére elhűltem.

- Vigyázz magadra! - simította meg pucér hátamat. - És ne kerülj a szemem elé! Kérlek.

- Rég nem vagy olyan helyzetben, hogy kérj tőlem bármit.

- Igazad van - mosolygott a vállamra, egy fújás kíséretében. - Örültem, Katherine Ambrose! Vipera...

- Látjuk egymást, Mac Grey. Farkas.

Rám pislogott párszor, aztán sarkon fordulva vetődött bele a világába. A világába, amit velem együtt, nekem köszönhetően teremtett...

Egy napon - ismételtem magamnak. - Egy napon újra látlak még.

VÉGE!