[15. rész]

Feltettem az új részt! <3 Osszátok meg velem a véleményeteket!;)

Cleo F.

**********

Egy kis villany fényénél, több kevesebb sikerrel pakoltam befelé a váltóruhámat, egy fegyvert, és további szükséges dolgokat az utazáshoz. Reggel megyünk, este jövünk. Csak az a bökkenő, hogy apámnál sosem lehet tudni, mikor támad rá a marasztalási kedv, hogy régen látott gyermekeivel üsse el az időt.

Gyorsan járt a kezem, de tudtam, alig van valami, amit még be kell tennem, lelassítottam, komótos tempóban folytatva tovább. Semmi kedvem nem volt a tétlenkedésre, mert eszembe jutna Mac.

Tessék, meg is történt! Gratulálok!

Egy-két ügyetlenséget iktattam akaratlanul is a pakolásba, elkalandozott gondolataim miatt, meg is álltam párszor, hogy sikeresen végigvezessem magamban a gondolatmenetet, anélkül, hogy megzavarnának. Megráztam a fejem.

Kat, most ne! Lesz időd rágódni!

Lábujjhegyre állva igazítottam meg egyik ruhás stócomat a gardróbban. Pofára készült esni, szóval megmentettem. Kifújtam a visszatartott levegőt, képzeletben elhelyeztem a zavaró tényezőket egy lelakatolt, kóddal védett, feltörhetetlen rendszerű, páncélos széfbe, hogy ne jussanak ki. Addig a ruháimmal szemeztem. Magamra erőszakoltam egy jókora, telipofás mosolyt, hogy úgy nézek ki, mint egy hülye gyerek, aki nem tudja, minek örül, csak vidám.

Megfordultam, nagy erővel belepuffantam egy puha mellkasba.

Szuper!

Felözönlöttek az emlékek az első estéről, a hidegrázás környékezett. Sőt! Már meg is talált. Úgy látszik, a jól védett széfemet egy kettőre feltörte ez a profi tolvaj... egyenesen a megkövült, rideg, fagyos, kőszívemhez.

Felnéztem a most azúrkéken áramló szemekbe.

- Mac... Mit akarsz?

- Beszélni!

Egy hópihe könnyed mozdulatával kerültem ki őt. - Miről?

Úgy tettem, mintha az ágyon lévő táskában pakolnék, valójában semmit nem csináltam. Az engem követő fiú is látta ezt. - Hé! - lehajolt mellém, hogy megragadja az egyik csuklómat. Jeges érzet kúszott a gerincem mentén. A fülemhez hajolva suttogott nekem. - Ne csinálj úgy, mintha sürgős elintézni valód lenne!
- Miért ne? Gyűlésre megyek...
- Kibúvókat keresel!
Elléptem tőle egy lépést, biztonságos távolságba keveredtem tőle. - Halljuk! Mondd, amit akarsz, aztán menj, mert készülnöm kell!
- Ezt így nem lehet lerendezni! - kavarogtak kihívóan a szemei.
- Mit? És miért nem?
- Azért, mert ez fontos!
Tett egy lépést előre, én pedig nem tagadom, összerándultam.
- Tudod, hogy ez több, mint munkakapcsolat! Ez a vonzalom áthúzza minden egyes próbálkozásodat, hogy eltaszíts. Különben... különben hogy tudtál volna meztelenül, szégyen nélkül előttem állni, és öltözni a kocsiban! Miért próbálsz eltaszítani magadtól? Mert legbelül te is tudod, hogy ez már a legelejétől így volt! Bukott ötlet a barátság, és a munkakapcsolat is. Lásd be!
Zakatolt a szívem, dobogott, mint még soha, akkora erővel. Kívülről elrejtettem az idegességemet, a parázsló, le-fel pásztázó kék szemek elől.
- Nem vagyok szégyenlős!
- Ugyan már, Katherine! - nevetett a nyitott gardróbom felé, aztán a végéből én is kaptam. - Ez nevetséges, te is jól tudod!
- Mit? Mit akarsz te annyira bebizonyítani?
- Hogy te is akarsz engem, nem csak én téged!
- Ezt a selejtes dumát minden nőnek beadod, vagy engem átkozol ezzel?
- Kat! Az első találkozás óta érlelődik ez bennem. Benned is, csak remélni tudom!
Még egy lépést közeledett, mire semmi távolság nem volt köztünk.
A francba!
Minden esetben életbe lép az, hogy nem hátrálok meg senki, semmi elől, és most sem fogom gyengének mutatni magam azzal, hogy elhátrálok.
- Mi a pokolról beszélsz?
Félmosoly jelent meg a szája sarkában. - Valami nagy őrültséget, baromságot fogok csinálni. Egy bődületes nagy hibát, amit régóta el szeretnék követni. Felpofozhatsz utána, kidobhatsz a bandából, már az sem érdekel! De meg kell tennem!
- Mi? Mac tartsd meg a józan eszed, és...

A szó belém fojtódott. A szám az ő fogságába került. Minden olyan gyorsan történt, hogy igazán fel sem fogtam, mi történik. Az ajkai nagyon forróak voltak, és ettől a kis magán akciójától, az enyém is az lett. Ez a szűzies, mert azt kell mondjam, apró kis puszi volt, megtelve szenvedéllyel, erős vágyakkal, elsöpört minden eddigi emléket a csókjaim közül. Gyengéd volt, egyben durva, figyelmes... megmagyarázhatatlan egy érzés. Az arcbőrömre csúsztak a forró tenyerei, hogy körbefogják azt. Az én kezem is önálló életre kelve vándorolt a csuklóira, hogy megszoríthassam.
A szoba csendje elhomályosította, sőt, likvidálta minden érzékemet. Az időre nem figyeltem, nem hallottam semmit, nem láttam, csupán éreztem. Annyit még tudtam, hogy a szobámban vagyunk... meg hogy a bátyám a nappaliban ül, gyanútlanul. Kis bűntudat sem gyötört. Felnőtt nő vagyok, élem az életem, senkinek semmi beleszólása ebbe, akkor sem, ha a védelmező bátyám, és aki szerint az a srác, aki most megcsókolt, egy dühöngő, őrült szörnyeteg.
Lassan váltunk el egymástól. Félénken visszahúztam a kezeimet, szinte azonnal, a másodperc tört része alatt. Ő még ujjával simogatta a pofimat, minden egyes érintésébe kínzóan megremegtem.
- Katherine! - suttogott. - Ezután, jól fog esni, hogy távol leszel. Gondold végig ezt!
- Nincs mit átgondolnom ezen! Nem lehet! - néztem fel a bociszemeibe.
- Miért? Miért ne lehetne...
- Értsd meg! - löktem el magamtól. - Elmagyaráztam már, nem egyszer! Ne kínozz tovább!
- Én? Te kínzod magad, és engem is!
- Mac, marhaságokat beszélsz!
- Igen, lehet... mert megbolondultam. Beléd bolondultam! Érted már?
- Ez nem lehet! Nem, nem, nem, nem! Rossz ötlet volt a közeledbe menni!
Kicsit megbánthattam Macet, hiszen ezzel a mondattal egyenesen a szívébe találtam. - Rossz ötlet?
- Igen! Én már az elején sejtettem, hogy ez lesz! - fogtam a fejem. - Te jó ég, mibe kevertem magam?
- Nyugodj meg!
- Nem tudok! - néztem rá boci szemekkel. - Menj ki, kérlek!
Felhívásomra nem reagált. Beleadtam minden könyörgő, kérlelő érzelmemet a pillantásomba.
- Könyörögni kell neked? Hm? Térden állva csúszni?
A gyönyörű szép kék szemek csalódottságot, szomorúságot továbbítottak nekem.
- Jól van, megyek! Legyen jó utad!
- Az lesz! - bizonygattam szipogva.
Menj már! Menj már!
Nem bírtam sokáig tartani a kikívánkozó könnyeket.
- Jó éjszakát!
- Jó éjt! - köszöntem nyersen.
Egy örökkévalóságnak tűnt, míg el nem hátrált, kiskutyaszemekkel nézve visszafordult az ajtóból, aztán kiment. Az ágyra rogytam, és utat engedtem könnyeimnek. Egy űrt éreztem a lelkemben, ami mellette betöltődik, ugyanakkor a bűnözés szépsége mellette üressé válik. Keservesen sírtam. Először kerültem olyan helyzetbe, hogy nem tudtam, mit tegyek.
Katherine Ambrose tanácstalan.
Utáltam, mikor másoknak igaza volt. De Jake halandzsája beigazolódott.

****

Egész úton kifelé bámultam. Egy szemernyit sem tudtam aludni.
Jake csendben vezetett, nem kapcsolta be a rádiót, nem dúdolt, rám való tekintettel, meg amúgy is. Eltévedve gondolataimban néha kibuggyant egy könnycsepp a szememből. Úgy éreztem, elárultam saját magam. Magamat is, és Mac-et is.
Szerelem. Hm! Fel sem fogtam igazán, mint jelent ennek a szónak a súlya, értéke. Én magam nem sokszor estem ebbe a "csapdába", így kezelni se nagyon tudnám ezt a helyzetet. Vajon Mac tényleg ennyire belém zúgott? És én? Én is belé szerettem, mint azokban a csöpögős, nyálas filmekben? Reménytelenül, gyógyíthatatlanul...
Tisztában voltam vele ha ez igaz, ez egy lehetetlen szerelem. Ő, meg én, sok mindenben hasonlítunk, de különbözünk is. Sokszor mondják, hogy az ellentétek vonzzák egymást. És mi van azokkal, akik hasonlítanak is, meg nem is a másikra? Arról semmit nem ír az útmutató...
Kora délelőtt érkeztünk meg a bárhoz.
Az angyalok városa. A környéken apám a legnagyobb "angyal", ha értitek az iróniát!
- Megjöttünk! - csilingelt jókedvűen Jake. Fagyos hangulatomat látva meglökött. - Na! Varázsolj az arcodra valami szép kis mosolyt, cicavirág, különben ráncos lesz az arcod! Ez a feszes bőr, a hosszú, boldog élet titka!
- Mióta lettél ekkora bölcs?
- Tíz másodperce.
Szemforgatva löktem ki a terepjáró ajtaját, mert igen, Jake ezzel akart villogni. A hosszú nyakláncaim egymásnak ütköztek kék felsőm felett, de ez nem igazán zavart. Megnéztem, hogy fehér testgatyám nem lett-e koszos. Szerencsémre makulátlanul simult rajtam, a fehér szandálos magas sarkúval együtt. Vállamra kaptam a táskát, majd egy gyors terepszemlét tartottam a környéken. Mindenhol magas, puccos házak, tömbházak, meseszép üzletek, áruházak, szétszórtan még fák is.
Magam előtt, a klub bejáratának ajtajában két pacák állt, behemót testalakkal, félelmetesen megnőtt csuklyával. Az egyiket Carternek hívják. Egy kopasz, néger pasas, aki kedves, és figyelmes. A másik az Wayne. Egy tuskó, Luisianai srác, aki minden egyes alkalommal bókol, de csak azért, hogy lecidázzam a sikátorban, vagy engedjem magam neki egy hotelben, egy éjszakára. Mindig tudom kezelni a közeledését, egy bunkó visszautasítással, és az sem érdekel, ha hergelem, csak legyen tőlem a legmesszebb.
Jake is kiszállt, átkarolva engem indult meg az ajtóhoz. - Szevasztok srácok!
- Helló! - köszöntem kedvetlenül.
- Sziasztok! Jake, jó újra látni!
Már megint kezdi a nyalit!
- Katherine, te meg álomszép vagy! - nyitotta ki bókolás közben az ajtót.
- Kösz, Wayne! - szűrtem a fogaim között. Már kicsit aranyosabban üdvözöltem a másik őrt. - Carter! Jó újra látni!
A harmincas éveiben járó férfi biccentett. A nap megvilágította kis fekete borostáját, amit már egy ideje nem vágott le. - Téged is, Kat!
Nekik megengedtük, hogy tegezzenek, hiszen bizalmas kapcsolatban állunk. Végig kerültem Wayne pillantását, átlépve azonban a nagy, szürke ajtót, a seggemen éreztem a tekintetét.
Barom!
- Beléd van esve! - szólt dühösen Jake.
- Észrevettem. És leszarom.
Egy pillanatra elmosolyodott, egy olyan "Az én húgom vagy, nem kétség!" kategóriájú mosollyal.
Beléptünk a sötét helyre, és csak a pultnál világított gyéren egy pislákoló lámpa. A nappal zárt, kihalt épületet félhomály fedte. Az amúgy élénk színnel világító bárpult most egyszerű, fénytelen, kopottnak tűnő üvegbár volt, mögötte, a szintén éjjel, a bulik alatt világító polcok, amik alulról megvilágították az üvegeket, kialudt fényekkel terpeszkedett. A táncparkett egyszerű maradt, mint mindig, fent, a reflektorok, amikből különböző színű világítás árad, nem aranyozta be a helyet, és az alatta álló, a táncparkett végén lévő DJ pultot sem. Néhány elszórt rúd, kis színpaddal lett kialakítva a lenge öltözékű táncosnőknek, a levegőben, fent, két ketrec az este két kiválasztott csillagának. Ők abban a megtiszteltetésben részesülnek, hogy a közönségnek fentről adhatnak előadást.
Persze tériszonyban szenvedőket nem engedünk oda.
A pultot Jamie törölgette. Egy alkalmazott. Rendszerint pultban áll, de valamikor fel kell törölnie a trutymókat az este után. Észrevett minket, és intett nekünk. Visszaintettem, és Jake is. - Jé! De rég láttam ezt a Jamie gyereket!
- Ühüm!
- Gyere Katy!
Elhúzott engem balra, a sötét, szűk lépcsőhöz. Lépcsőfokot lépcsőfok után szeltünk, kanyarogtunk egyszer jobbra, aztán balra. Egy csigalépcső kaliberűnek mondanám. Ez az elképzelés apa egyik építészbarátjának volt az ötlete, aki történetesen számos bizniszünkben társul. Felérve, egy hosszú folyosó húzódott, a végén egy nagy akváriummal végződve. Egyik oldalán három ajtó, a másikon képek, növények.
Az első ajtó, a három közül a "tisztességes irodát" rejtette. A második a "mocskos irodát", amiben az ügyleteket bonyolítjuk, a harmadik pedig egy berendezett háló, a családunk számára. Azt a célt szolgálja, hogyha valamilyen körülmények között pihenésre lenne szükségünk, akkor késlekedés nélkül igénybe vegyük. Kiskoromban rengeteget aludtam, játszottam ott, sőt, apu ott mutogatott fegyvereket nekem, testközelben, valamint katalógusból is.
Mosolyogva csóváltam meg a fejem. A második ajtóhoz mentünk, és tudtuk, semmi értelme hallgatózni, hogy megkezdődött-e az ülés, mert hangszigetelt az egész. Egy bomba robbanását valószínűleg észre sem vennénk...
Bekopogtunk, akarom mondani, Jake bedörömbölt, aztán benyitott. Követtem őt, a fényes szobába, amit a falat beterítő ablakok tettek varázslatosabbá. Ezek különlegesek voltak, mi, mindent láttunk, a többiek kívülről, mondjuk akik egy emeletes házból leskelődnének ide, nem látnak semmit. Ugyanolyanok, mint a rendőrségi szoba kihallgató szobájának kis ügyes "berendezései".
Egyből koppant a cipőm sarka a barna parkettán, így a hosszú, megbeszélő asztalnál ülők mind felfigyeltek az érkezésünkre. Azonnal elfogott egy gonosz bizsergés, mint minden ilyen jellegű helyen, ahová ellátogatok. Egy érzés, hogy itt bűntényterv készül, amit végrehajtanak, vagy csupán a tisztességtelenség őszinte, délibáb nélküli izgatottsága ez.
A sötétbarna, és a bordó árnyalataival megajándékozott falak között, amik ennek a kettőnek gyönyörű keverékét viselte, fontos dolog vette kezdetét. Ezt a szobát mindig is szerettem, de volt benne taszító dolog is. Például, semmi dísz a falon, kivéve egy hatalmas lovas képet az ajtó melletti falon, balra, meg egy nagyképernyős TV-t, a tárgyalóasztal végén, a főszék mögött. Egy másfajta dolog is taszított itt, mint például a gyilkosok pillantása, akik egy óvatlan pillanatban, bosszú céljából lelőhetnének, ha megtörténne, hogy rosszul sülne el egy üzlet apám és köztük. Igen, kicsit kényelmetlen a társaságukban lenni. Többükkel nagyon jókat beszélgetek, vicceket is mesélünk a másiknak, vagy eltöltünk közösen egy vacsorát, ebédet.
A tizenhét fős asztal körül minden szék foglalt volt, kivéve kettőt, a főszék mellett. Csak ránk vártak. A szokásos helyünk mellett, a "trónon" Vadász ült, ujjával dobolt az asztalon, lehorgasztott állal, elégedett vigyorral nézett minket, nagy, kék szemekkel. - Megjöttetek! Titeket vártunk! - állt fel hirtelen, megkerülve az asztalt robogott felénk. - Musztáng! Jó viszont látni! Hiányoztál mindannyiunknak!
Mikor ideért, kezet fogott a bátyámmal, aztán nem törődve a közönséggel erősen átölelte. Váltottak pár szót, végül engem is, egy gyengédebb ölelésben részesített.

[Folytatás a következőben]