[33. rész]

Kis tolvajaim! Örömmel értesítelek titeket az új rész érkezéséről!:P Katherine szorult helyzetbe került, de ki mondta, hogy nem képes megoldani?
Olvassátok, komizzatok, pipáljatok!
Cleo F.

**********

A Merci motorháztetején törökülésben majszolgattam a hamburgert, amit az előző gyorskajáldánál vettünk. A napsütésben sütkérezve napoztattam így is barna bőrömet, amit lehetővé tett rövidnadrágom, ujjatlan atlétám, amiket a lábamon egy tornacipő koronázott meg. Lóbáltam a lábam, és azon ügyködtem, hogy felmérjem a környéket. A szerény benzinkúton alig volt valaki, leszámítva pár fazont, akik enni, kávézni álltak meg itt. Egy fiatal, helyes srác mellettünk egy tragaccsal szintén tankolni állt meg.

Kék, rozsdás, helyenként festékmentes öreg, nagy kocsija mellett megállva tankolt, többször megnézve magának. Egy végzetes pillanatban találkozott a tekintetünk, barátságos mosolyra húzódott ajkai láttán viszonoztam a gesztust. Elszakítva róla a figyelmem mohón Mac után lestem a benzinkút boltjába. Fizetett a kasszánál. Széles, mániákusan szép teste a ruhája alatt erősen dudorodott. A boltos csajnak szemet szúrt, és már nem csak a melegtől kezdett izzadni.

A fejemet csóváltam.

Mac pár doboz cigit is kért, meg valamit, amit nem láttam tisztán, mert azonnal zsebre vágott. Mikor végre visszatért, alig vettem észre gondolataim elkalauzolása miatt.

- Itt vagy még? - ugrott fel mellém.

- Itt - hebegtem. - Messze vagyunk még?

- Már nem.

Ellenségesen meredt a közelben tébláboló srácra, aki hirtelen befejezte az eddig láthatatlan nehézségek miatt nem működő tevékenységét, nyomban belibbent fizetni.

- Egy harit?

A felkavart, dühös srác szája elé nyomtam a nagy hamburgert, aminek a felét elfogyasztottam. Megbékélés gyanánt tettem. Sokáig szemezett vele, de képtelen volt ellenállni a sajtos burgernek. Beleharapott.

A jégszínű íriszei felengedtek.

- Köszi - motyogta.

- Nincs mit.

Ideges voltam. Sose mutattak még be szülőknek, és én sem senkit, érthető okok miatt. Az apám nem egy könnyű eset.

- Félsz?

Dühös lettem, hogy kiszúrta. Gyorsan újabb harapásra késztettem, amíg ki nem találtam valamit. - Mitől?

Igyekeztem a legártatlanabb pofát vágni.

- Az anyámtól.

- Kellene? - csámcsogtam hangosan.

- Neked nem.

Elsepert egy tincset, hogy megcsókolhassa arcomat. - Nem félek. Inkább izgulok.

- Lebuktál.

Oldalvást fordult, megtámaszkodott kezével mellettem, lábai közül egyet kinyújtott, egyet meg felhúzott a mellkasához, kitakarva a túloldalt bámészkodó pasas kilátásából.

Vállat vontam.

- Ne foglalkozz vele!

- Négy nap - suttogta. - Csak a miénk!

- Tudom. Szeretek önző lenni, veled - tettem hozzá sietve, mire egyetértően bólintott. Az üres papírt eldobtam a nem messze lévő kukába, majd hanyatt fekve elhelyezkedtem a forró nap sugarai alatt. - De az otthoniakra is gondolok.

- Ühüm.

- És elvileg, míg tart a nyomozás, nekem nem is szabadott volna elhagyni a várost!?

- Nem mondta az a dagadt szemétláda - emlékeztetett ravasz vigyorral, kacsintással párosítva.

- Igaz.

A bujaság felcsillant a szemében, és ettől megmozdult bennem valami. - Kívánlak.

- Jaj, ne most! - takartam el a szemem. - Kibírnál te egy napot is nélkülem?

- Ki.

- Aligha - morogtam.

- Fogadjunk?

Játékosan felkönyököltem. - Miben?

- Száz dolcsi?

Felvontam a szemöldököm, aztán megráztam a fejem.

- Nem elég?

- Nem pénz kell. Fogadjunk abban, hogy a vesztesnek táncolnia kell a másiknak jutalomként.

Képzeletben fantáziaképek peregtek le. - Hm. Alig várom, hogy táncolj!

- Én meg hogy te - mosolyogtam, megcsókolva őt. - Induljunk, mert sosem érünk oda!

****

- Ez lenne az a környék. Mindjárt... odaérünk - szólt szégyenlősen, mintha szégyellné a helyet, ahol született.

Igazán nem volt miért.

Nemsokkal korábban hagytuk el a "Bridgeport" táblát, és szinte azonnal dobtam egy hátast. Gyönyörű, kertvárosi házak sorakoztak egymás mellett, búzamezők, mezők, legeltetők, focipályák, takaros boltok. A város középpontja felé haladva megnövekedett az emberek létszáma. Gyerekek bicikliztek, tinik beszélgettek, motoroztak a környéken, emberek ácsorogtak a buszmegállónál. Sehol egy szórakozóhely, villogás, csillogás.
Egy egyszerű hely.
Mac titkon tarthatott a helyzettől. Göcsörtösen szorította a kormányt, ismerve az utakat kanyarodott, hajtott gyorsan, hol lassan. Az egyik helyen kinézett az ablakon, tiszta meglepettség fogta körbe arcát. Hümmögött, végül mosolyogva az útra koncentrált. Jóval elhagytuk a területet, és annyit sikerült megállapítanom, hogy valamilyen iskola lehetett.
- Oda jártál? - kérdeztem.
Bólintott.
- Felújították. Még azt a graffitis részt is lefestették, amit annak idején én rajzoltam fel - vidámsága terebélyesedett. - Egy rózsa volt. Ezzel üzentem az akkori szerelmemnek, és ez egészen addig megmaradt, míg el nem költöztem innen. Vagy nem tudom...
Csendben elmerültem a puha ülés adta melegben.
Megint kinézett az ablakon, ezúttal az én oldalam felől. Mikor odakaptam a fejem, egy hűvös tavacskát láttam, semmi mást.
- Kitalálom. Idehoztad a barátnődet, mikor megszerezted a rajzos akció után?
Sejtelmesen elvigyorodott. - Nem. Itt tartottunk bulikat a haverjaimmal. Már amikor voltak. Itt bulizott az egész menő társaság, aminek nem kívántam a tagja lenni később.
- Ó! Értem.
Lehúzta az ablakot az oldalán, és kikönyökölt. Más volt a levegő itt, mint Vegas-ban. Ez tisztán érezhető volt. Egy barátságosabb helyre érkeztem.

****

Mac egy apró házacska előtt parkolt le, az udvaron.
- Itt vagyunk - mondta.
- Mondtad anyukádnak, hogy...?
Csibészesen az őrületbe akart kergetni. Kipattant a kocsiból, és válasz nélkül hagyott. Felkapott az azonnali zavartság, annyira, hogy mozdulatlanná merevedtem. Elöntött belülről a forróság, és nem is akart távozni.
A házat néztem. Egy családi házacska volt, a város legszélén, ami után a végtelen mocsár mélyedt. Átlagos, vörös cserepes teteje volt, maga a ház viszont barna színben vöröslött a lemenő nap fényében.
A nagy teraszon korlát húzódott, a lépcső részét kihagyva. A gyep gondosan le volt nyírva, virágok voltak ültetve előre, így aki erre járt, rögtön ezzel találta szembe magát. A hátsó kertet egy barna kerítés választotta el az elsőtől. Ha jól láttam, grillező állt.
Felvidultam a kerti parti gondolatától.
Ebben a percben kivágódott az ajtó. A levegőt visszatartva ültem feljebb, kikapcsolva a biztonsági övemet, hogy a felhúzott ablakra tapadjak nagy, kíváncsi szemeimmel. Egy gyönyörű, fiatal nő jelent meg az ajtóban, szőkésbarna hajjal, amit lófarokba fogott feje tetején. Egy egyszerű, világos rózsaszín felső tapadt rá, felvéve alakját a szűk farmerrel együtt, meg a fehér tornacipővel.
Ő lenne...?
Felhőtlen boldogság ragyogott fel az idegen nő arcán a lépcső felé közeledő Mac láttán. Sötétzöld szemeinek láthatóan alig hitt, elképedve, megdöbbenve nevetett. Mac szája mozgott. Mondhatott valamit... alaposan megnézve, valami olyasmit, hogy: "Szia, anya!".
Tényleg ő az. Mac anyja.
A szőkeség leszáguldozott a három lépcsőfokos lépcsőn, és akkora erővel ugrott fia karjaiba, hogy annak meg kellett támaszkodnia lábával. Idegen voltam ebben a szoros, családi kapcsolatban. Úgy tűnt, ők ketten nagyon összetartanak, annak ellenére, hogy nincs velük egy férfi, Mac apja. Az említett srác körbe-körbe pörgette anyját, aki egyáltalán nem látszott öregebbnek harmincnál.
Mindkettejük szája mellett mosoly közben egy gödröcske süppedt. Talán ez volt az egyetlen közös vonásuk. Mac anyja két keze közé vette fia arcát, gyors, családi csókkal üdvözölte annak homlokán. Kellemes bájcsevejbe kezdtek.
Nem voltam láthatatlan, ez tény. Ilyen kínos helyzetekben azt kívánom, bár az lennék.
Lámpalázas lennék? Könyörgöm, öltem már embert, nehogy már ez fogjon ki rajtam?
Bizonytalanul kibotorkáltam, megpróbáltam halkan bezárni a Merci ajtaját. Nekidőltem a kocsinak, feleslegesen. Rögtön felfedeztek engem. Tetőtől talpig erősen megrándultam Mac és anyjának pillantásának közrefogásától... rosszabb volt, mint egy sortűz.
Egy felvetődő, és azzal egyidőben el is tűnő rövid mosolyt vetettem a családra.
- Anya, - fogta kézen Mac a törékenynek tűnő asszonyt, hogy elhúzza elém - bemutatom neked a barátnőmet.
A barátnő szóra mintha karót nyeltem volna. Ez a feszült merevség nyomban felengedett, amikor a fiú támogatóan átkarolta a derekamat, és gyorsan visszalépett a kellemesen csalódott anyjához. Érdekes, szóba keveredésünkkor kámforrá vált az idegességem.
- Örülök.
- Katherine vagyok - nyújtottam kezet. - Katherine... Ambrose.
- Végtelenül boldog vagyok, hogy megismerhetlek - fogta meg hamvas kezével az enyémet. - Lily Grey.
Szóval felvette Mac apjának nevét. Hm. És azóta sem vetette le.
Özvegy - szűrtem le gyorsan. - Nem keresett mást azóta sem.
A gyenge, halvány fényben erősen, markánsan dagadtak a nő olajbarna bőrén vonásai. Nyomokban eltértek a fiáétól.
- Gyere! - intett. - Had öleljelek meg!
Széttárt karjaiba apró habozás után befészkeltem magam. Szétvető erővel duzzadtan szorított magához, annyira, hogy a levegőt szaggatottan vettem.
- Örülök, hogy a fajankó, bajkeverő fiam talált magának valakit - lépett hátra, egy gondtalan mosollyal állba boxolva Mac-et. - Gyertek, drágáim, épp most bontottam fel egy doboz sört. Kértek ti is?

****

Az egész ház takarosan, az alapvető modern eszközökkel felszerelt, egyszerűen volt berendezve. A nappalit a konyhától egy fél fal választotta el, mindkettőt a bézs színek uralták, a vidám, világos árnyalatokkal. A hálószobákat, amiből összesen három volt, más ízlésvilág uralta. Lily és néhai férje szobája zöld, kék, és fehér jellemezte, a Mac gyerekkori szobáját a kék, mint a mostanit, a vendégszoba meg amolyan semleges, fehér, fekete.
Furcsa volt körbenézni Mac gyerekszobájában, amit már majdnem felnőttként hagyott el. Nem kifejezetten babagyerek szobára kell gondolni, nyilván nem. Mindenhol képek voltak a falra ragasztva, serlegek, trófeák, érmek sorakoztak a dicsőség polcon, rajta fényképekkel, amiken az iskolás Mac Grey boldogan ünnepli győzelmeit. Egy különösen megragadott. Az, amelyiken az apja vállán ül egy meccs után, gyermeki boldogsággal.
A nappaliban Mrs. Grey, aki kifejezetten arra kért, hogy tegezzem, de nem tettem, közrefogott a kérdéseivel, előtte meg kiosztott közöttünk pár pofás sörös üveget. Védelmező férfi karokban fekve a kényelmes kanapén beszélgettem a fotelben ülő nővel.
- Mióta vagytok együtt?
- Egy jó ideje - nyekeregtem. - Igazából, nem számolom.
A fiú megcsókolta a nyakam.
- Mellettem repül az idő, igaz?
Lilly elvigyorodott. Értette a viccet.
- Ne legyél disznó! - morogtam.
- Oké - tátogta. - Egyébként, - fordult az anyja felé - istenien főz!
- Csakugyan?
- Mac szereti - kerültem ki a választ.
Oldalba bökött. - Ne szerénykedj! Holnap körbevezetlek a városban, aztán... összeüthetnétek valamit! Ez csajos dolog, szóval nem szólok bele. Jobban megismerhetitek egymást!
- Jó ötlet!
- Szerintem is.
Mac nagyot ásított. - Későn jöttünk, és ha nem baj, nyugovóra térnénk - kapta ki a kezemből máris az üveget, hogy a sajátjával együtt lerakja.
- Menjetek csak. Addig varrok pár ruhát.
Kíváncsi vagyok, hogy varr. Holnap megkérem, mutassa meg pár alkotását.
- Jó éjt, anya!
A felcsigázott srác erős puszit nyomott anyja arcára, és húzott is tovább a szobája felé.
- Jó éjszakát!
- Nektek is, fiatalok.

[ Folytatás a következőben ]